teresa walther

Arcok a folyosóról

Az életünk során rengeteg embert ismerünk meg. Az arcok jönnek, mennek. Vannak, amik nyomot hagynak bennünk, vannak, amiket elfelejtünk. Soha nem lehet tudni, hogy egy –egy arc mennyire vésődik be a lelkünkbe. Mert amit látunk, az mind hatással van ránk. Lehet, hogy nem is tudatosodik ez a hatás, lehet, hogy észre sem vesszük, de a lenyomat ott marad.

Furcsa dolog, hogy mennyit változunk. Napról napra, óránként, de akár percenként is. Félünk, örülünk, szorongunk, boldogok vagyunk. Hatnak ránk, és mi is hatunk a körülöttünk lévő környezetre. Mindannyian be vagyunk zárva az életünkbe. De nyisd ki a szemed, és látni fogod, hogy ez csak egy szelete a világnak. Mi csak egy icipici pontja vagyunk, és csak a magunk kis életét járhatjuk. De változunk is egyben, amikor a járt útról lelépünk. Az emberek, akikkel találkozunk, idegenül merednek ránk. Megrémülünk a tekintetünktől. A lépésünk bizonytalanná válik, kételkedünk, és félni kezdünk. Mert a begyakorolt mozdulatok, a világtól való elzárkózásunk ilyenkor nem működik. Ilyenkor a félelemtől reszketve meg kell állni, és újra meg kell keresni azokat a pontokat, amik biztonságot adnak. Ezeket kell rutinná fejleszteni, és lassan elindulni újra. Bátorság? Kalandvágy? Túlélés? Élni akarni, és túlélni. Nem lehetünk soha elég bátrak, hiszen a nyelvi korlátok valahol úgyis megakadályozzák a mozgásunkat. Mégis ki kell lépni a zárt ajtónk mögül, és kimenni a folyosóra.

Folyosó. Amint kilépsz a folyosóra, és felkapcsolódik a lámpa, hunyorogni kezdesz. Túl sok a fény, túl sok az új. Szűk a hely, szinte összeroppantnak a falak. Minden tégla életre kel, egyszerre lélegeznek, egyszerre merednek rád, és fürkésznek. Lépéseidet nem tudod koordinálni, a térdeid folyamatosan meg-megroggyannak. Mert minden idegen, és ismeretlen.

Egy nagyon kedves barátommal kora tavasszal beültünk inni egy sörözőbe. Budapest nyolcadik kerületében, egy nagyon hangulatos kis utcában fedeztem fel néhány hónapja. Ez az utca sok emléket őriz a múltból, és ha rálépek a köveire, elsodor magával a múlt. Ez az utca, még nem hajolt meg a modern építészet előtt, házai büszkén tornyosulnak, és kitartanak a legvégsőkig. Pedig néhány hónappal ezelőtt, ostoba felbőszített tömeg gázolt át rajta, a hamis szabadság zászlaja alatt. De túlélte. Mert ez az utca a múlt és a jövő kapuja.

Ebben a múltidéző kis utcában találtam meg ezt a sörözőt. Egy sarki épület földszinti részén alakították ki. Nagy barna bárszékeivel mindig hívogatja az arra sétálókat. Ha hagyod magadat elcsábítani, és belépsz, az asztalok, mint valami múltbeli szeánszmaradványok csalogatnak magukhoz. De nem adom meg magamat. Felmászok egy bárszékre, ami meglepő módon kényelmes, és kezdődhet egy hosszas, véget nem érő eszmecsere. A nagy beszélgetésekhez, a világ nagy kérdéseinek megvitatásához mindig bort kell inni. A bor, mely a föld vére, minden korty lenyelésekor megerősíti benned az életet. Amint a bor ízét megérzed a szádban, a föld szenvedélye kel életre benned.

Kényelmesen elhelyezkedve, kiválasztottunk egy testes vörösbort, és már merültünk is el a lelkünk bugyraiban. Vajon hányszor lehet egy életben igazán szeretni? Tettük fel a kérdést. Annyian meghatározták már a szerelmet, annyi tudós foglalkozott már a kémiájával, a szív kutatásaival. Tudjuk, hogy a szerelem képes tönkretenni, de a világot is képes kimozdítani a helyéről. Szeretni sokszor, és sokat lehet, de egynek van fő helye az életedben. Hiszen az ember, társas lény, szüksége van arra, hogy szeressék, hogy megoszthassa örömét bánatát. Hogy együtt cipeljék a terheket, és együtt élvezzék ki az élet szép oldalait is. Megosztunk, megosztozunk. De igazán szeretni, csak egyszer lehet az életben. Reménytelenül, önzetlenül, fékezhetetlenül.

Az arcok jönnek, mennek. Elénk állnak, belénk botlanak, nyomot hagynak bennünk. Néha megtorpanunk, a szívünkben csillapíthatatlan fájdalmat élünk át, de megyünk tovább. Mert menni kell. Ahogy telnek az évek, egyre több arc tekint vissza ránk. Mind érzelmet váltanak ki belőlünk. Időnként kitörölnénk őket a múltból, de ők is részünkké váltak. Így épültünk fel, és fogunk tovább fejlődni. Hatunk egymásra. Néha megrettenünk, hogy mennyien vesznek körül, de valahogy így érezzük magunkat biztonságban. Mert mindannyian a biztonságot keressük.

A folyosó hosszú. Félünk. Az én térdem is megremeg. De indulni kell.

Már egyedül ülök a sörözőben. Megrendelem a bort, elszívok egy szál cigarettát, és elmerülök a magányban. Sírnék, és zokognék, de nem tudok. Bezártam magamat a fájdalomban. Ketten maradtunk. A bor és én. Minden kortya, ahogy nyelem le, egyfajta levegővétel, és talán egyszer újra felébreszti bennem az életet. Fázom. Mint nagyon rég már nem éreztem. Hiába takarom be magamat még jobban, belül vacogok. De véget ér egyszer a fájdalom is, és képes leszek újra mosolyogni, de még nem tudok. Nem megy.

A folyosó üresen kong. Talán nem is laknak itt még emberek. A ház felépült, ajtaja hívogatja a lakókat. De ők nincsenek. Messze vannak. Állok a hideg, nyirkos folyosón. A falak frissen mázoltan várják a friss levegőt, hogy kiszáradjanak. A padló még magán viseli az építkezés porát. Minden csendes, elhagyatott. Várja a holnapot, az ébredést. Még nincsenek emlékek, a ház várja a hangokat, a zörejeket. Még síri csend van. Néma csend, a folyosón.

A leggyönyörűbb nő

Öreg volt. Arcán ott virágzott az évek múlása. A ráncok bár megjelentek sima bőrén, nem okoztak esztétikai zavart. Megöregedett. Ott állt a tükör előtt, és végigsimította az arcát. Elmúlt felette az idő. Kereste a múltat a tükörképében, de nem találta. Eltűnt a szeméből is a fény. Ma már csak beesett, karikás szemekkel néz a világra.

Minden megváltozott. De mikor? Én észre sem vettem. Mi történt az életemmel? Kereste a tükörben a választ, de nem kapta meg. Inkább lehajolt a szennyes tartóhoz, ahonnan elkezdte kipakolni a ruhákat. Már ez sem ment olyan könnyen. A fürdőszoba, mely valaha ragyogott a tisztaságtól, most az évek elteltével kopott fényéből. A fürdőkádba a bojlerből folyamatosan csepegett a víz. Ütemesen, megállíthatatlanul, évek óta. A víz barna foltot hagyott a kádon, ahova leesett, és hiába próbálták vegyszerrel eltávolítani, sikertelenül jártak. A csempe is magán viselte a múltat. Néhol megrepedtek, néhol a penész virágai borították el. A nyirkos fürdőszobát hiába próbálták meg szellőztetni, a nedvesség megtelepedett. Nem lehetett kiirtani sem.

Amint lehajolt a szennyes ruhákat szétválogatni, már el is felejtette a tükör okozta csalódást, és már csak a mosásra koncentrált. Nem ment túl gyorsan, a dereka sajgott közben. Jó lenne lefeküdni egy órára, de nem lehet. A lányok iskola után jönnek haza, addig el kell készíteni az ebédet is.  A mosógép végre megtömve elindult. A nő elindult a konyha felé, hogy feltegye az ebédet főni. A konyha sem volt már új. Hiába festették le minden évben a kredencet, és a székeket, a kidobást nem kerülhették el. Az idő múlása vette át a helyet a ház minden szegletében, de semmit nem mozdítottak. Minden bútor magába szívta a történelmet, és fittyet hányva a korra, redítetlenül szolgálta a gazdáját. Az edényekről is lepattogzott a zománc, de még nem kerültek a kukába. Nem jött még el az ideje.

Fáradtan megsimította a haját, és előpakolta a főzéshez szükséges alapanyagokat. De nem tudott az ebédkészítésre koncentrálni. Csak ült a konyhában, és elmerült a múltban. Soha nem gondolta volna, hogy nyugdíjas éveiben neki kell a lánya gyermeit nevelni. Két kislányt, akiknek a sorsa tőle függ. Jobban szerette őket, mint bármit a világon, de tudta hogy ez kevés. A gyereknevelés tudatos döntések halmaza. Ezek között lavírozik az ember. Néha rossz döntéseket hoz, néha jókat, és legtöbbször későn derül ki, hogy helyesen döntöttél –e. Nem lesz könnyű, de megoldja. Mert meg kell oldani, akkor is, ha nincs meg a kérdésekre a válasz, ha nem látjuk a holnapot. Fel kell őket nevelni. Ez nem kérdés. Hosszú órákat ült még a széken, észre sem vette, hogy elrepült az idő. Csak arra lett figyelmes, hogy két csicsergő hang hallatszik a bejárati ajtó felöl. Mire felállt, már ott csüngött rajta a két kislány. Nedves puszit nyomtak az arcára, és nevetve kirohantak az udvarra. A nagymama elmosolyogta magát, és a gyermekek után biceget. Lányok, lányok, ne egyétek tele magatokat a kertben ebéd előtt, akarta hangosan mondani, de nem sikerült neki. Csak óvatosan, vigyázzatok magatokra, suttogta. Fáradt volt, de még nem állhatott meg. Bebicegett a fürdőszobába, kivette a tiszta ruhákat, és bepakolta az újabb mosnivalót. A friss ruhákat kivitte az udvarra, és elkezdte kiteregetni őket. A két fruska azonnal ott termett mellette, és már hárman szorgoskodtak. A nap vidáman sütött, és már nem érezte, hogy öreg, hogy fáj a dereka, hogy hasogat a feje a sok gyógyszertől. Élni akart, még nagyon sokáig akart élni. Már nem számít a sok ránc, sem számít hogy a világ megváltozott, csak az számít, hogy ez a két gyermek soha ne veszítse el a fényt a szeméből.

Búcsú hajnalban

Találkozott a nap és az éj. Nem kellett volna nekik soha találkozni, hiszen mindkettő létezett a maga világában. Mindkettő tudta hova tart, mindkettő járta a maga útját. A nap a hajnaltól kapta az ébredést, nyújtózva kinyitotta a sugarait, és melegséget hozott reggelre. Minden pirkadatkor, mosolyogva fedezte fel a világot. Odanyújtotta sugarait az álmos utazóknak, a földeken dolgozó emberekre, megsimogatta a leveleket, és kacérkodva kinyitotta a virágok szirmait. Ámulva tekintett minden mozdulatra. Beragyogta szépségével a világmindenséget, de fájt neki, hogy egyedül kell élnie. Mert ő csak egy volt a világon.  A nap önmaga tudott csak létezni. Bár szeretett volna más lenni, de nem tehette. Neki így kellett élnie. Beragyogni a világot. És ez így megy évezredek óta.

A magány, mely időnként feltört benne, esőkönnyeket ejtett a földre. Ilyenkor szégyenében elbújt. Tudta, hogy a könnyeit nem szeretik, és ha ő nincs, akkor az emberek is szomorúak lesznek. Nem akart soha semmi mást, csak hogy egyszer őt simogassa meg valaki. A nap évezredek óta, amikor felmelegítette a világot, lassan, méltóságteljesen lenyugodott, hogy a szürkületnek átadja a helyét. A szürkület kézenfogta az éjt, majd a sötétség leplére ráfeküdve álomra tért.

Az éj szerette a sötétet. Minden este, amikor már szürkeség vonta be a földet, előbújt, és szétterítette a csillagokat. Ó, hogy szerette őket. Mindegyiket külön ismerte. Néha játszott velük, és együtt nézték, ahogy lassan minden álomra tér. Jótékonyan betakarta a földeket, nézte a szerelmesek andalgását éjnek évadján, álomra hajtotta az összes élőlényt. Szerette a csendet, ahogy mindennek friss szaga lesz, és szeretettel mosolygott az elalvó emberekre. Soha nem irigyelte őket. Mindennek érezte a nyugalmát, a tisztaságát. Néha amikor nagyon boldog volt, hozott egy kis langyos szelet, és csak söpört végig az utcákon, kint a fennsíkon, a hegyeken keresztül.

Egy reggel találkoztak. Az éj várta a pirkadatot, de a hajnal késett. A csillagok még mind fent ragyogtak, de már alig pislákoltak. A percek csak folytak megállíthatatlanul, az éj pedig türelmetlenül kezdte a lepelét összefogni. A nap eközben felébredt. Várta a megszokott hajnali ébredést, hogy ismét rámosolyogjon a világra, de csak a sötétség vette körül. Nem értette, mi lehet ez. Mi történt, hogy nem jön a hajnal?

Ekkor pillantotta meg az éj a napot. Soha nem látott még ilyen szépet. Egy pillanat alatt megértett mindent. Minden, ami eddig történt vele, amit eddig látott valósággá vált. Ott álltak egymás előtt, és nem tudtak megmozdulni. A nap mosolyogva akarta megérinteni az éjt, de nem tudta. Erőlködött, de túl sötét volt. Az éj, mely nem ismerte eddig sem a magányt, sem a szeretetett, olyan mély fájdalmat érzett, hogy még sötétebbé vált az ég. Csak nézték egymást, tudták, hogy ők összetartoznak, de soha nem lehetnek egymáséi. Soha nem érinthetik, szerethetik egymást. Tudták, hogy összetartoznak, hogy ők már soha nem tudják elengedni egymást. A naphoz hozzátartozik az éj, és az éj nem létezhet nap nélkül. Az éj ekkor beburkolta a napot, és megmutatta neki a csillagokat. A nap soha ekkora nagy boldogságot nem élt át. Átkarolták, és beburkolták. Őt, akit soha nem lehet megérinteni.

A napfogyatkozást sokan látták. Lent a földön ámulva nézték az emberek, mert még ilyen szépet nem láttak. Néhány percig tartott csupán. Az éjnek mennie kellett, bár nem akarta elengedni a nap sugarait. A nap pedig soha ennyire nem ragyogott a boldogságtól.

Elengedték egymást. Nem fognak többé találkozni.

 morzsák

Ha az ember alól kicsúszik a talaj, és elindul a lejtőn, elkezd kapálózni. Folyamatosan kapkodja a felé nyújtott kezeket, hogy megragadja. De minél lejjebb csúszol annál kevesebb kéz tud kinyúlni érted. Nagyon kevés ember megy annyira mélyre, hogy elkapjon. És valójában azt sem tudod, hogy aki kinyúl érted, miért is teszi. De ilyenkor minden ember fontosabbá válik, és ha ki akarsz jutni a gödörből, bármit elfogadsz. Ne tedd. Ne fogadj el minden kezet, akkor sem, ha tudod ennek mi az ára.

Soha ne menj el úgy sehonnan, hogy mindent felégetsz, mert a rombolás után nem fogsz tudni máshol sem újat építeni. Soha nem tudhatod, hogy mikor kell újra visszamenned, mert a sors úgy rendelkezett. És ha visszatérsz, ahol a romokat hagytad, nem fogsz tudni újat létrehozni. Maga a rombolás is fájdalmas, de rádöbbenni, évek múlva, hogy mit tettél, még fájdalmasabb.

Életünk több szakaszában kerülünk oda a lejtőhöz. Van, aki soha. Ők azért nem, mert nem elég bátrak, elfogadják azt, amit az élet nekik szánt. Mert jó a csigabigák között élni. Te nem így döntöttél. Te élni akarsz, és minél többet megélni. Ez jó, ez feloldoz, ez szabaddá tesz. De a kérdés, amit fel kell tenned, hogy mi, az hogy szabadság? Szabadság egy jó munkahelyen dolgozni? Szabadság egyedül élni? Szabadság gazdagnak lenni? Szabadság híresnek lenni? Nem. Szabadság, ha szereted önmagadat. Ha találsz a szívedben egy őszinte kis zugot, és önmagadban boldog vagy.

Mert a hazugság előbb vagy utóbb megöl. Túl sokat hazudtál, túl sokat akartál magadból mutatni. Elfáradtál. Elhiszem. De nem fogja senki megfogni a kezedet, hogy megmentsen. A világ küzdőtér. De nem azért kell harcolni, hogy fennmaradj, hanem azért hogy ember maradj.

Hosszú élet van még előttünk. Mindenki egyszer megtalálja a párját. Mindenki egyszer belenéz a tükörbe. Sokan túl későn teszik. Te legyél okosabb, érzékenyebb. Senki nem várja el, hogy kemény legyél, csak egyedül te. És ha ezt az álarcot választod, akkor ne csodálkozz, hogy az emberek hogy állnak hozzád.

Ez a világ. Amiben nap, mint nap utazol, ahonnan levegőt veszel. Ez is körbevesz minket fallal. És mi is bástyákat építünk. De ha nem mondod meg világosan a kapukódot, vagy nem dobod le a kulcsot hogy várod, hogy valaki is bejusson? Ne akarj már magányos lenni. Ne akarj kemény lenni. Legyél az, aki vagy, és ha szeretni fogod magadat, a világ is úgy fog kinyílni számodra.

Valahol elveszett a két világ között. Volt a lelkének egy sajátos érzékeny hangja, ami kézen fogta az alkotásba, és végigvezette a kész mű elkészültéig, és volt egy kemény, mindenen és mindenkin keresztülgázoló része is, ami segítségével eljutott a pénzhez. Számára a pénz nem volt siker, nem volt más, csak egy eszköz, amivel szabad lehetett. Hosszú éveken át próbált a két világ között lavírozni, de megbukott. Bár tehetségében nem lehet kételkedni, de legyőzték. Hiába szeretné újra másként látni, érezni a világot, már nem megy. Próbálkozik, de már hasztalanul. Ha már egyszer megkaparintottad a hatalmat, a sikert, már új világ tárul fel előtted, és megszűnik a naivitásod.

Jó volt hogy a világ, amibe beengedtél mocsoktól mentes volt. Én láttam a sarat, de mire megérkeztél, már leverted a cipődről. Így mindenki álmodozhatott, és nem kellett félniük a valóságtól. Én nem féltem, de láttam a világot. Nem hagyott egy percre sem nyugodni, mert én csak betértem ide egy kis időre, majd most már megyek is tovább. Ide kellett jönnöm, és most el kell mennem.

Az írás maga nem nehéz. „Minden szerelemes lelkületű középiskolás tud írni.” Írni tehát nem nehéz, viszont mondanivalót átadni az olvasónak az már egy más kérdés. Tehetséges írópalánta is sok van. Érzékeny lelkük megérzi a világ problémáit, szerelemesek és romantikusak, vagy egyszerűen csak ki tudják zárni magukat a társadalomból, és egy tükröt tudnak tartani az olvasó elé. Sokan vallják magukat „íróasztalos” írónak, költőnek, de nagyon kevés, aki ér is valamit. Hiszen az írás, nem a világ kikiabálása, hanem egy gondolat megszületése, amit ki kell bontani sorról sorra. Hosszú utat kell bejárni addig, amíg eléri az író, hogy maradandót alkosson. Az írás maga nem nehéz. Csak meg kell érni rá.

Én nem hiszek abban, hogy a nagy tehetségek mindig felbukkannak, és meggyönyörködtetik a világot.

Mi a szerelem? Ha most újra kezdhetném, százszor is megtenném. Hiszen az álmokat együtt neveltük fel. Növögetünk, cseperedünk, néha megnyirbál az élet. De ez veled jó! Csak veled. Hallgass most. A szívem suttog feléd. Hallod? Csak érted él. Nem kell semmi gazdagság! Életem neked lett teremtve. Csak aludni akarok a karodban, csendben álmodni, s ha felébredek, magamat a szemedben látni.

Házasság. Utazunk az életben. Néha fel - fel tűnik egy egy állomás. Én csak reménykedtem, hogy lesz valaki, aki csak rám vár. Elmentek mellettem az emberek, búcsút intettek felém, és akkor megláttalak. Rám néztél, és tudtam, hogy te rám vársz. Megfogtuk egymás kezét. Arcunkat tisztára mosta a könny. Meggyógyítottál minden fájdalmat, a lelkemet adtam érte.

A barátok jönnek, mennek az életünk során. Van, aki sokat elidőzik mellettünk, valaki meg pillanatok alatt feltűnik, de olyan gyorsan el is távozik. A barát elveszítésébe ugyanúgy bele lehet halni, mint egy nagy szerelembe. Minden elveszített barát egy lépés az utadon visszafelé. Ha nagyon sok barát fordít neked hátat, valószínű, hogy nagyon rossz irányban mész.

A HuPont.hu ingyen adja a tárhelyet, és minden szolgáltatása a jövőben is ingyen ...

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat